*Sziasztok, azt hiszem, Ti is 1975 előtt születtetek! *

         *Sziasztok, azt hiszem, Ti is 1975 előtt születtetek! *

         *Olvassátok csak!***


         *Honnan tudod, hogy 2011-ben élsz? Hát... innen!

         1. Véletlenül a micro-n ütöd be a PIN-kódodat.

         2 Több éve nem játszottál rendes papírkártyával.

         3. 15 különböző telefonszámod van egy háromtagú családhoz.

         4. E-mailt küldesz a melletted ülő embernek.

         5. Azt mondod, azért nem tartod a kapcsolatot a régi
         ismerősökkel, mert nincs meg az email-címük.

         5. Négy éve ugyanannál az íróasztalnál ülsz, de közben három
         különböző cégnél dolgoztál.

         7. A főnököd nem tudná elvégezni a te munkádat.

         8. Felhívod a családot, hogy megtudd, otthon vannak-e, miközben
         hajtasz be a garázsba.

         10. Minden tévéreklám végén szerepel egy internetcím.

         11. Ha elmész otthonról a mobiltelefonod nélkül (amit életed
         első 10, 20, 30, 40 évében nem is ismertél), pánikba esel és
         máris rohansz
         vissza érte.

         12. Reggel az első, hogy bekapcsolod a számítógépet, még mielőtt
         kimész kávézni a konyhába.

         13. Mosolyogsz és bólogatsz, miközben ezt olvasod!

         14. Még rosszabb: pontosan tudod, kinek fogod ezt továbbküldeni.

         15. Túl elfoglalt vagy, hogy észrevedd, hogy nincs 9-es ezen a
         listán.

         16. Tényleg megnézted, hogy nincs 9-es a listán.

         17. Gondolom az sem tűnt fel, hogy két 5-ös van a listán.

         18. Ezt is megnézted, újra...

         19. ...és most röhögsz magadon!

         20. Gondold végig, hogy miért!?

         Akik 1975 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi
         hollywoodi mindent
         túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1975
         előtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk!
         Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági
         öv se nagyon, sokunknak még autó sem. Viszont ma már bizton
         tudjuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A
         gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatók voltak, nem
         volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és
         ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor
         bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de
         még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még
         csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az
         ásványvíz.

         Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem, az
         ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért
         pazaroljak hát rá külön szót. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha
         tehettük kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a
         szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen
         még Matáv-telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk!

         Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk,
         mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem
         tudtuk, mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a
         sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört
         valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit
         nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha
         az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is
         rendben volt.

         Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe
         sem.  (Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged
         mindenki Rambónak csúfol - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)
         Étkezési szokásaink - Schobert Norbi mércéjével mérve - nap mint
         nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy
         McDonalds-on edződött, átlagos, elhízott amerikai kisgyerek is
         helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja
         címszóval!

         Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki
         tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM
         tettek bele), és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A-, B-,
         C-, D- és E-vitamin, viszont,,bedeko''-nak hívták, és már ez is
         elég volt a boldogságunkhoz! Szobi-szörpöt ittunk, ami hírből
         sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült! A
         limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a
         gyakran éretlen gyümölcsöt; a WC pereme
         alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedhettek meg
         a még háborítatlan nyugalomban, a pre-Domestos korban. Volt
         néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videólejátszója volt,
         vagy esetleg spectruma (az egyfajta számítógép volt), de szó sem
         volt Playstationről, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64
         tévécstornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről,
         Surround Soundról, Internetről, Fitness-Club kártyáról vagy
         mobiltelefonról. Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel
         találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a
         pingpong-asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen
         becsengettünk hozzájuk és beengedtek! Nem kellett megkérdezni a
         szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak
         a szülők autóval... Mégis itt vagyunk. Nyakunkban
         lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán
         fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást,
         mégis itt vagyunk.

         Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult.
         Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy
         íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt
         csináld, amihez értesz! Aki pedig nem értett a focihoz, pláne
         nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak
         csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy
         odébbállhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett
         magának. A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak
         egyszerűen megéltük.

         Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy,
         mintha már sohasem akarnánk megállni.

         Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem
         pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha
         lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk,
         szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy
         tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a
         felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek
         voltunk MI. Boldog hősei egy letűnt kornak, amelyen a
         mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.

         Mi, ,,öregek", tartsunk ki! Nagyon jó egészséget kívánok Nektek,
         még úgy 75 évig!*


----------------------------------------------------